Roots Manuva: A legelső amit elmondanék, az az, hogy a triphop szót soha nem használnám a zenémre, mert utálom a kib*szott triphopot. Amit én csinálok az igazi gettó szimfónia, különös egyvelege több mindennek. A megkattant crackfüggőtől kezdve, aki kint áll a sarkon, és állandóan megy a fejében a zene, a rács mögé dugott bűnözőig, aki számára a zene a csap csöpögését jelenti, az én stílusom egy sokoldalú massza, ami nem zene, hanem ütemes zaj. A mai digitalizált világban én próbálok valami olyannal előállni ami az analóg világban értelmezhető. Dalt írok a napnak, dalt írok az esőnek, dalt írok azért, hogy megmondjam mindenkinek, hogy jönnek az oroszlánok, dalt írok azért, hogy megmondjam mindenkinek, hogy jön a családjuk, dalt írok azoknak akik épp be vannak tépve, vagy épp megittak több üvegnyi rumot.

RM: Leírhatatlan. Meg kell hallgatnod ahhoz, hogy megértsed, de még akkor sem lesz könnyű. Sok ember azt mondja, hogy nagyon dub-os... De nem teljesen. Van benne minden. Punk zene, csak kevesebb gitárral.

RM: Mindig is motoszkált bennem az érzés, hogy zenét akarok csinálni, aztán egyszer besétáltam a környékünkön egy zenei stúdióba Brixtonban. Sok ilyen közösségi stúdiót hoztak létre Angliában, amelyek kimondottan azért vannak, hogy lehetőséget adjanak hátrányosabb társadalmi helyzetű embereknek. Olyan embereknek, akiket kicsaptak a suliból, akiknek nincs hol lakniuk, vagy csak egyszerűen nincs ott apu meg anyu, hogy megvegye a felszerelést meg benevezzen a tehetségkutatóra. Én is egy ilyen hátrányosabb közösségből jöttem, ami elég kemény volt, de jó tapasztalatokat adott. Elküldöztem számos kiadónak a demóimat, aztán senkit nem érdekelte a zeném évekig... pedig 15 évesen vettem fel az első demót.

RM: Igazából folyamatosan alakult a dolog. Kezdetben ott voltam én, meg haverom DJ Triple X, akivel csináltuk a beateket egy Roland 606-oson, ő meg szkreccselt rá, és már kezdetben is beleszóltam, hogy melyik hangot hova rakja, meg mit hogyan szkreccseljen. A programozásba, beat-készítésbe a közösségi stúdióban, London Brixton negyedében tanultam bele. Az egész jótékonysági alap igazgatója állandóan a nyakunkra járt, és azzal bombázott minket, hogy nem lehetünk csak énekesek (MC-k), tanuljuk meg a technikai hátteret is, a programokat és a felszerelést használni. Az se érdekelt, hogy hol kell azt a sz*rt bekapcsolni, de aztán valahogy belecsöppentem a dologba, és egyszercsak már én segítettem másoknak akiket kicsaptak a suliból. Mint egy zene-terapeuta!

RM: Ezzel semmi gond nincs, örülök neki. Azt jelenti, hogy elég gazdag ahhoz a zenevilág, hogy fejlődjön, és van tér az újulásra. Büszkeséggel tölt el a dancehall sikere, mert a szüleim Jamaikából jöttek át Angliába, hogy valakivé váljanak, és ugyan ők nem szeretik se a reggae-t, se a dancehall-t, de annak a kultúrának a hatása hozott valamit a családunkba, ami egy bizonyos alapot adott, úgyhogy büszke vagyok rá.

RM: Hmm... nem is tudom... valaki olyannal mint például Bounty Killer.

RM: Van angol hiphop, számos előadó, de engem nem érdekelnek. Az olyanokra nem vagyok kiváncsi, akik arról rappelnek, hogy ők az angliai rapperek akik együtt nyomják a többi angliai rapperrel. Az ilyenek nem érdekelnek. Nekem saját életem van, van egy menyasszonyom, van egy gyerekem, van egy felvett hitelem amit fizetnem kell. Ilyenekről akarok hallani, az életről, arról, hogy hogy menekülsz meg a mindennapi élet elől Angliában. Vannak viszont nagyon jó zenék nálunk. Sokkal szívesebben hallgatok drum-n-bass-t, vagy tört ütemeket (breakbeat), mint az angol hiphop nagyrészét. Nem érdekelnek a keménygyerekek akik ülnek a hálószobájukban a samplerrel és arra verik magukat, hogy utánozzák az east coast hangzást. Ugyanazokat a köröket futják újra és újra, és közben elvesztik az örömöt benne. Nem járnak el buliba ahol a magasba dobják a kezüket és pezsgőt isznak, hanem otthon ülnek és söröznek inkább. Ezért van az, hogy nem csinálnak olyan zenét, ami szórakoztat. Nem járnak el a galériákba, nem mennek ki focimeccsekre, nem néznek krikettet, és nem mennek ki a kib*szott golfpályákra, úgyhogy nincs miről beszélniük. Nem csinálnak semmit. Nem judo-znak, nem jógáznak, nem utaznak, hanem állandóan ugyanott vannak, arra várva, hogy a hiphop szent szelleme leszáll hozzájuk és milliomosok lesznek, és Ferrarit vezethetnek. Szörnyű, gonosz alakok az ilyenek! Az ilyenek tartották vissza évekig az angol zenei életet, pedig nagyon sok tehetség van eldugva. A nagy átlag meg rappel valami beatre a semmiről, és nem ér sz*rt se.

RM: Busta Rhymes? Ő meg a b*szott jamaikai stílust húzza... a fattyú. Ja, nagyon sok angol rapper van akik...

RM: Igen, sokan meg olyan britesen hangzanak, olyan londonian, mint az állat, és mégis az amcsi stílust lopják, és még csak nem is tudnak róla. Ugyanazok a témák, ugyanaz a szövegfelépítés, ugyanazok a beat-ek, ugyanazok a ruhák.. !

RM: Egyszer turnén voltunk Amerikában a Herbaliser-rel, és Chali egyszer felbukkant az egyik fellépésünkön és odajött, hogy "hé ember, tetszik amit csinálsz, tetszik ahogy felhasználod a dub-ot". Mert tudod én úgy megyek a régi '80-as évek végi dub vonalain ahogy a Jurassic 5 felhasználja a funk alapokat, és Chali mondta, hogy kéne együtt csinálnunk valamit. Én nem hittem volna, hogy ennyire egymásra találunk, de ő nem csak eljött és felvett egy-két számot, hanem eljött hozzám a házamba, együtt lógtunk, elpöfékeltünk néhány bokrot és órákig alapokat hallgattunk, aztán elmentünk mászkálni, meg ilyenek.

RM: Ja ja, de igazából már azelőtt barátok voltunk, hogy ismertük volna egymást. Ugyanabból az anyagból vagyunk. Van egy olyan szintű egyetértés köztünk ami túlnyúlik a szavakon.

RM: Mit mondhatnék? Nem volt sok pénzem, volt 10.000 angol fontom, és elmentem egy video-produkciós ügynökséghez, és megmondtam nekik, hogy azt akarom, hogy úgy filmezzenek le, hogy megnyerek egy csomó atlétikai versenyt, és az ellenfeleim mind gyerekek, és mindenkinek fehérbe kell öltöznie, és teát innia... ennyi.

RM: Neeem. Sz*r! Rémes! Én magam meg tudtam volna csinálni! Tízezer font!

Sajnos itt jött el hirtelen az interjú vége, a feszített menetrendben 15 percet kaptunk, és negyed órába ennyi fért bele, pedig még sokáig elhallgattam volna Roots Manuva szórakoztató stílusát... A koncert kárpótolt!

szöveg: aMGee fotó: Edit/ indie.hu